A vihar utáni csend

A szombati nap nem volt egyszerű. Nagyjából az lett, amit jósoltam aznap. Az egész személyzet azt mondta, hogy ekkora tömeget még nem látott a Havana. Este 10 óra felé már annyi ember volt bent, mint máskor éjfél felé ahogy szokott lenni. Éjfél környékén már gyakorlatilag egy tűt sem lehetett leejteni, a zene üvöltött, úgyhogy nagyon kellett figyelni, hogy melyik vendég mit kér. Rohangálás, fejetlenség, üres raktár jellemezte leginkább az estét. Szerencsétlen lányok, akik a poharakat és az üvegeket szedik, nem tudtak egyszerűen olyan gyorsan dolgozni, amilyen gyorsan a vendégek ittak. Az udvar úgy nézett ki, mint egy csatatér, a sok törött pohár és üveg pedig szinte egy szőnyeget képezett a földön. Még szerencse, hogy a szombati meccsen nem Leitrim megye nyert, hanem Donegal. Akkor lett volna még csak ereszd el a hajamat...

Amikor végre éjjel 2 után lezártuk a bár kasszáit (Írországban eddig lehet italt szolgálni), és vártuk, hogy oszoljon a tömeg, megjelent Alan, aki tavaly a hangtechnikát szerelte a bárban. Mikor megismert, köszöntött, hogy "Hey, you're back! You're BACK! Oh my God! You're back!" majd sarkon fordult, uccu neki, rohant kifelé, majd az ujjával még felém mutatva az ajtóból kiabált ki a népnek, hogy "He's back!". Eleinte nem igazán értettem, hogy mi is van, és azt hittem, hogy a Budweiser szelleme szállta meg szegény fickót. Aztán karon fogott és kirángatott az udvarra, a barátnőjéhez, aki mikor meglátott, hasonló reakcióval fogadott. Aztán mikor elkezdtem kérdezősködni, hogy mi is ez az egész, akkor kifejtették, hogy mennyire hiányoztam mindenkinek, mikor tavaly elmentem, és hogy az egész hely olyan más lett nélkülem. A Havana egyébként tényleg más lett. Tavaly még volt egy nagyon szerethető stílusa, ami meghatározott számú és ízlésű vendégeket vonzott. Mostanra viszont a nagy tömegeknek szól a bár, mintha elvesztette volna azt a pluszt ami miatt olyan jó volt. Ez a finom egotuning éppen jól jött, mert már pont kezdtem kiakadni kicsit a tömeg miatt. Hajnali fél 4 felé (igen, ilyenkor már gyakorlatilag hajnalodik) nagyjából végeztünk a takarítással, séta haza, ágybadőlés, alvás.

Másnap délután sütött a Nap, felpakoltam hát a kis kamerámat és az állványt, és megindultam befelé a város felé. Sikerült találnom jó helyeket a vágóképekhez, végre a Shannon is le van "fényképezve".

Sean hívott közben, hogy este kéne menni megint a bárba. Nagyon jó, gondoltam magamban, ha már az idő nem engedi, hogy festőmunkálatokat végezzek, akkor legalább a bározásból lesz egy kis bevételem. A szombat este után nem vártunk nagy tömeget, és nagyjából be is jött amit jósoltunk. Nyugis este volt. Éjfélkor zártunk, viszont elég érdekes módon történt mindez. Sean szó szerint ránkzárta az ajtókat, és mondta, hogy na akkor most mindenki ragadja magához a bárból a kedvenc italát. Így egy rögtönzött staff party áldozatai lettünk. Ott voltunk tehát: Ryan, Marcus, én (így voltunk aznap este bárban), Andrea (ő a pohárszedő lány Braziliából), Pavel (szintén pohárszedő), Sean és a barátnője. Miután azzal végeztünk, következett a második kör, és így tovább. Nem bántam túlzottan, mert a srácok feloldódtak, meg tudtam ismerni őket kicsit jobban. Ryan, aki nagyon meg volt lepődve azon, hogy én az egyetemen tanultam ír történelmet, gyorsan nekem szegezte a kérdést, hogy na, akkor kinek a nevéhez is köthető a 1916-os felkelés, mire rávágtam, hogy ki más, Parnell. Onnantól tulajdonképpen valamilyen isteni pozíciót értem el, és az egekig lettem magasztalva. A bárból irányultunk a Swinging Donkey nevű csodadiszkóba, ahol kivételesen jól éreztem magam, köszönhetően Sean tánc- és mozgáskultúrájának. Az est csúcspontjának mondható, amikor megszólalt Haddaway What is Love? című nótája, aminek hatására Sean epileptikus mozdulatsort produkált. A látvány, ötvözve egyik kedvenc videóm emlékével mindenképp emlékezetes perceket eredményezett. Kettőkor a Donkey is bezárt, így hát hazaindultunk.

A héten remélem már lesz alkalom festeni. Addig is maradnak a könyvek és a filmek :-)